A „SZAKMA” ÉS/VAGY A „SZENT IHLET”
„Szakmám vagy a szent ihlet szerint” – sokan ismerik Dylan Thomas archaikusan modern, márványtömör versét. A költeményt nem hajánál fogva ráncigáljuk elő. Ide is illik, egy zenekritika élére, hiszen nem kevesebbről szól, mint arról: mi az, ami minden művészet célja és értelme, kinek, kiknek szól a műalkotás. (A költő úgy véli, a szeretőknek – „for the lovers” –: értük és nekik szól a vers, a dal, a szimfónia, övék a kép, a szobor, a regény. A művészet számára az létezik, aki szeret, aki meg tud ölelni valakit. Vö. „Seid umschlungen, Millionen!”
Thomas mintha csak igazodni akarna az ókortól örökölt fogalompárban rejlő nyelvi antagonizmushoz (a tekhné görög, az ars latin szó, tehát nincsenek „beszélő viszonyban” egymással), amikor a „vagy” szócskát használva szembe állítja a „szakmát” a „szent ihlettel”. Mintha meg tudnának lenni egymás nélkül.
Persze, hogy nem tudnak: ahol igazi művészetről beszélünk, ott csak a kettő szimbiózisa képzelhető el. Szakma, művészet nélkül: iparosok teljesítménye. Művészet, szakmai tudás nélkül: dilettantizmus. Ugyanakkor azonban, hogy a dolog izgalmasabb legyen, elképzelhető – és olykor meg is valósul – egyfajta „bújócska”. Néha nagy művészeknél úgy látjuk: csak az ihlet dolgozik, „minden a lélek” – de persze nem így van. Máskor, másoknál azt érezzük: a szakmaiság eluralta a terepet, az inspiráció szubjektív mozzanata háttérbe szorul – és persze ezúttal sem ez az igazság. Mindkét jelenségre a karmesteri munka kínálja a legtöbb példát, hiszen ott mosódik el leginkább a határvonal a két terület között.
A földkerekségen egyedülálló, világhírű észt-amerikai Järvi karmester-triumvirátus (apa és két fia: Neeme, Paavo, Kristjan) középső tagja, az idősebb fiú, Paavo Järvi (1962), korunk egyik legkeresettebb dirigense. Neve bárhol megtölti a hangversenytermeket, produkcióit ünnepli a közönség. Magyarországon sem először járt most, régóta ismerjük, és koncertjein megtanultuk, hogy csak felsőfokon teljesít. Pedig nem „varázslatos egyéniség”. Nincs „sármja”. Nem „fegyverezi le” a közönséget, nem is törekszik effélére.
Ami azt illeti, nem is „a közönségnek” vezényel – pedig hányan vannak, akik ezt teszik, mert bizony az olyan „mutatós”! Komoly, zárt, tárgyilagos és tartózkodó személyiség, csak a zenekarral kommunikál, és azzal is rendkívül célratörően. Vezénylő gesztusai pontosak és szemérmesen csak a lényeggel foglalkoznak: tempóval, hangsúlyokkal, karakterekkel, hangzásarányokkal, belépésekkel, formálással. Gondolkodásának homlokterében a mű áll.
A képek forrása: Budapesti Fesztiválzenekar
Ennek a bizonyos értelemben hivatalnoki, ám nagyon dinamikus vezénylésnek köszönhetően azonban a Budapesti Fesztiválzenekar hangszerein a maguk teljes gazdagságában születtek újjá a kompozíciók: Schumann I. (B-dúr, „Tavaszi”) és Sibelius V. (Esz-dúr) szimfóniája, a maguk minden szenvedélyével és lírájával, minden kontrasztjával, képzeletet inspiráló színével, a kitáruló tuttihangzás erejével és a kamarazenei részletek kifinomultságával. A művészet úgy tett, mintha nem lenne jelen, elbújt a szakma háta mögé, neki súgott, a szakma pedig híven közvetített az előadóknak mindent, amit a „szent ihlet” dolgairól tudni kell.
Mindennek eredményeként a romantikus szimfóniairodalom két nagyszerű darabja, egy alapmű és egy ritkaság különlegesen élő és szuggesztív előadásban szólalt meg, a szerzői szándékokhoz mindenben méltón. A két tolmácsolás azt a különbséget is tökéletesen jelenítette meg, amely az európai zene német romantikus főáramát képviselő Schumann-szimfónia hagyományokban gyökerező megszólalásmódja, és a 20. század elején született Sibelius-mű darabosan „északi” szépségideálja, útkereső modernségének sok szokatlan megoldása között megmutatkozik.
A hangverseny fontos tartalmi mozzanata volt, hogy a ma világrészek között cikázó, fiatalon Amerikában nevelkedett, ám hajdan hazája fővárosában, Tallinnban született Paavo Järvi az estét jelentős részben arra használta fel, hogy a balti zene értékeit népszerűsítse. Mindennek eszközéül nemcsak a második részt teljesen kitöltő, ritkán hallható finn alkotás, a Sibelius-szimfónia felfedező erejű megszólaltatása szolgált, de az is, hogy a két szimfónia előtt, a koncert „nyitányaként” kortárs észt szerző zenéje szólalt meg. Erkki-Sven Tüür (1959) Aditus című műve (2000/2002) a zeneszerző mestere, Lepo Sumera (1950–2000) emlékére íródott. A szabad tizenkétfokúság keretei között megfogalmazott kompozíció szuggesztív, kontrasztgazdag, drámai zene. Van sodrása, leköti a hallgató figyelmét, hangszerelése leleményes. Kompozíciós eszköztárában talán kicsit több a konvencionális eszköz a szokottnál – ám a darab erénye, hogy a szokványos téglákból nem szokványos épületet emel.
(A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye, vezényelt Paavo Järvi. Müpa, 2024. április 29.)
Címkék
Comments